Viaszként olvadnak széjjel a józan
csúcsok, megindulnak, hőségnek hője,
csorognak lefelé, és elnyújtóznak

a lapályon. Ezernyi roppant tájék:
Mérleg – melynek most egyik serpenyője
leszakad, hogy Lókoponyává váljék; 

Fésű; Kas; Daru – kiszakad finom nyaka:
Ecset – kövérre hízik: Tölcsérgomba;
Szignó; Első betű; Nyúl; Dór oszlop; Baka;
Villáskulcs; Hiúzfej; Kondás és konda.

A lávafolyamon megülő lánggolyó
lett a hajdani csúcsok szemhatára –
s hol a régi nagy szurdokot még a folyó
mosta ki ily fordított Omegára, 

az összetorlódó, megemésztetlen
forró érctörmelék a völgy szájába
nyomul, majd kardot rántva tolul föl feléd.

Megolvadt-őrölt élőszövet, törmelék,
zúgás, kő, föld, fa örvénylő masszája,
dús árama: minden eltelve Szerelemmel. ---

Gyanakodtam, bőröd önmagadból való
fényét nem kell-e figyelembe vennem,
amint magamnak kivágom mégis való
formád abból, ki vagy e hajtengerben,

izgága testben, rögzítetlen fény alatt –
nem kell-e számolnom e tompa lánggal
ahhoz, hogy ne vakíts el, hogy téged magad,
ne csak e magad-forma csóvát lássam.
 
De nem; szigorúbb Harmónia vagy te,
való anyagod ez – mint téli körte-
fáké. Rákényszerítem, hogy bámuljalak,

rád kényszerítem a tekintetem, s kemény
ajkad, külön míg nézem minden szál hajad,
fogínyemből finoman szivárogni kezd a vér. ---

Harapdálod a csuklómban a csontot,
mellette a kidülledő artériát,
aztán keményen, mint aki megbomlott, 
négy szép metszőfoggal szeplős bőrömön át

az eret a könyökömig feltéped.
Vagdalkozna kiszabott alakom, vihar
rázza, és hirtelen nagyon elképed –
mert egyik fele lekötözve már: folyóival.