Önarckép a fenyőkkel

A háttérben a felhorgadó csúcsokon
sötét fürtökben csüggnek a fenyők,
átütve a hajtincseken, szemöldökön, szemhéjain:
lehunyt szemében a tűlombok fekete, gyantás esszenciája.

A vízesés

Félig elmerülve egy tál higanyban
úszik egy vasgolyó.
A fák közé a szél forrón belobban,
fújtat a barna ló,

kantárját megkötöm a nagy fenyőhöz.
Vagy öt méternyire
a sziklák közt sötét víztükröt öntöz
a zuhatag vize.

Onnan kerekded tömbökön bukdácsol
a völgybe a patak,
átdőlve a sziklán, kavicsos rácson
a vízfelszín alatt.

Beugrok, s beúszom a vízesésig,   
testem hűl fél fokot.
Egy tál higanyban elmerülve félig
egy vasgolyó forog,

dögöljek meg, dögöljelek, dögöljek 
bele hát abba, hogy
véletlenül nehogy egy istent öljek
le: mert ki abbahagy

téged, igazából még el se kezdett,
mert hiába hagyok
akárkit el s hiába volnánk ketten:
egy vagy, egy vagy; s vagyok.

Vénusz-fiú, Ámor-lány

Mindenképp jogom van egyedül lenni.
Jogom volt eljönni, bár hogy el nem hagyom,
ezt is mondtam. Hogy elég volt, hogy ennyi –
jogom volt kimondani, hogy nem akarom;

joga van felhívni, jogom letenni,
joga zokogni, nem-zokogni van jogom.
 
Mint a sziámi ikrek életrajza,
két megvont párhuzamosként hengergeti
magát két test két lepedőn, felajzva
egymás közelétől tizenkét órai

utazótávolságban: kicsikarja
ő is, mit én – jogom van megérinteni.

Vénusz-fiú, Ámor-lány, immár minden
létezett határon, szabadság, szerelem,
mindkettőn túl – valamin nagyon innen.
Mert semmis az érzékelés: húsz ujjbegyen.

Irgalmat gyakorolni jogunk nincsen.
Nincsen jogod elfogadni, ha megteszem.

A kis rozsdafarkú

A kis rozsdafarkú,
kivel nincsen alku,
az ablakot veri,
odaröppen neki
a csontkemény csőrével.

Mint sima amfora,
ez a metafora
a Gondviselésé,
nem nyílik el réssé,
mint az újhold az éjjel –

bujdosik az újhold,
és a borult égbolt
fényesen elnyílik,
egy villámnyi nyílig
függönyként lebben széjjel,

a Teremtőnk testén
megráng Szent Sebestyén,
akár egy színpadon,
s végsőt ráng a faszom,
pinád, dúlt szenvedéllyel.