Vízfej

           „Mikor lesz vajon lecsapolható
           a legmiazmásabb mocsár, a lélek
           szittyósainak  holtvize?
           Mert  van még hátra szó.
           Ma  komolyabb, mint valaha.
           A  mitológiák rettentő éjtava,
           mikor  szárad ki véglegesen? ”
                            (Illyés  Gyula) 

A fénylő Alpokban lakom.
Átbukva a hűs hegygerincen,
elcsúszva a kemény havon
pár napja a tavasz már incsel-

kedik elhűlt szellőivel,
vagy a friss ég villáma villog,
s ha egy-egy birkát eltüzel,
úgy izzik húsa, mint a billog,

áthatva bűzzel a ködöt
a puszta, gyér füvű, jégcsíkos
oldalban. Lucfenyők között,
a hegygerinc menti szűk síkon,

fekete tónál áll a ház.
A csúcsról látszik, a magasból,
ahogy a vízére lelátsz,
hogy az alak, amit kirajzol,

egy vízfejű nagy csecsemő
imára összetett kezekkel.
Egy isten torzszülöttje ő,
hallom öt napja minden reggel

könyörgését és panaszát,
ahogy fenn a gerincen járok.
Lenn a síkon árvíz, aszály,
kolera, éhínség, ragályok.

*
 
Jupiter vadászebei,
azok voltak, a házból lestem,
ahogy a lavina neki-
indult a völgynek decemberben,

tajtékosan felvert porát.
A régi úton itt igyekszem
föl szürke hófoltokon át.
Míg jég alatt volt, a tengerszem

csak magában zokoghatott,
medrének, a repedéseknek;
aztán hogy kitavaszodott,
partján a felszín csupa seb lett.

A fennsíkon friss birkaszőrt
szedek a tövises gallyakról,
azzal bélelgetem a Föld
sebét, mikor végre elalszol.   

*

„Mélyről jön a roppant nyomás,
amit a sűrű kőzetekben
továbbad néhány moccanás,
hogy az erdők beléremegnek” –
 
a Föld, a Szél – „A köpenyét
a derekánál és a combján,
haját, a szárnyai helyén
zöldellő két babérfa lombját” –

a Forrás: – „Fölbugyog a víz
és fölnevet, nevet ott bennem,
amit felhoz, amit levisz,
áttetszőn is megtestesítem” –

a te hangod is hallani:
„Velem született alakomból
eláramlott az isteni,
víz dőlt formámba s földig rombolt –”

.............................................
.........................................………
.............................................
.........................................……….

Mint raklapokra hányt szakadt

Mint raklapokra hányt szakadt
meszeszsákokba friss havat –
a raklapokra vetve rongy
szeneszsákok, ezekbe hordd.

Egy baleseti jegyzőkönyv margójára

Kiperdülvén még láttam, elcsúszott árnyékom,
megállt, s az elhevert
sziluett testet öltve lábra kelt,
akárha elgurult volna a féknyom,

a köldököm felhúzódik, akár egy szurdok,
nyúlik négy végtagom,
ahogy a sík árnyékból vastagon,
sziluettem felszabva fényre csúszok,

akkor e gyönyörű káosznak sűrűjében
hátamba csap a fény,
az isten tátong árnyékom helyén,
mint egy gödör, a fénynek gyűrűjében.

Ellepve körben a múzeumi kövezetet,
rajztábláikkal ülnek,
a meztelen testet rajzolják, a márványfejet,
       koncentrálnak feszülten.

De ez megorrontotta itt a mű természetét,
akár egy őstehetség,
térdet rajzolt és könyököt: már-már az istenét,
       szobrának férfitestét,

amíg a többi gyerek: durva fejláb-tömböket,
vagy pálcikákat, sáskát,
       a démon arcát gyártják –
á- pi- o- elle- elle- o, levésik a nevet.

Folyamisten

Botrányos szellemét a kezdeteket követően
kitagadták magukból: porrá mégsem omolt.
Krisztus megkeresztelésénél az ariánus
mozaikon még teljesen egyenrangú félként
áll Keresztelő János mellett a Jordán jegyében:
ő a Folyó; kezében nádszál, rák koronája.

Mint elpártolt fiúörököst, mindenből kitagadták, 
azóta körmönfontan rejtőzködve tenyészik –
mindez azóta, hogy feljöttek a katakombákból,
feledték a jelentőségét, hogy első bazilikáink
a városfalon kívül emeltük, –
hogy lezajlott eszménk frigye a hatalommal.

Mind a vazallusai, festett énekesek, mind,
filmesek, bronzöntők, festő-manufaktúrák,
letarolni őket; vagy, zokogjanak, – a hosszú évszázadok
határozatlansága után minden egyéb hiábavaló már –
az irgalomnak vetni őket koncul: „Kemény akcióhoz
keresek aktív, lehetőleg kopasz fiút –
harmincnégy éves, átlagos testalkatú,
kopaszra nyírt srác vagyok: szeretném, ha megaláznál,
leköcsögöznél; élvezz a seggembe, miután
rojtosra kefélted, a számba, arcomra és a kopasz fejemre” –
koncul, hadd zokogjanak: „Kigyúrt felsőtestű srácot keresek,
aki totál meztelenül, akár álló fasszal pózolgatna,
súlyzózna, edzene, fitogtatná az erejét,
közben az izmait markolászhatnám, gyúrhatnám,
ütögethetném” – az irgalomnak vetni őket oda, koncul.

Ő a Folyó. Kezében nádszál, rák koronája?
hordja a felkent városok mocskát több ezer éve,
katakombák, altemplomok vékony vízereiben
csörgeti magát, akár egy teli pénzeszacskó.