Ahol az agavék

         Ott, hol az agavék majdnem vízszintesen
nyúlnak száraz agancs-virágaikkal,
         az egyetlennel halva harminc évesen,
a nyílt tenger fölé, s levük kiszikkadt,

         ahol már úgy őrjöngnek a fenyők között,
akár a nők, kik Adoniszt siratják,
         minden fékvesztett dühüket kiadják
a kabócák, Adoniszt, aki megszökött, –

         ahol immár a hullámzás a hangosabb,
ide úsztunk be, és baszunk, így pontosabb,
         baszunk, mindennél pontosabb ez innen,
hogy a test ne legyen, ne is lehessen;

         akár a vízben mélyen a sötét füvek.
Ahogy a hullámokkal hullámozva
         visszagörnyednek és megint ellengenek,
igéik ők; s nem leveleik szélte-hossza.

Egy tekercsfestményre

A nagy fahíd teknőshát-domborulatán 
lehúzom utolsó előtti korty borom,
utolsómat kilöttyintem, vigye az ár.

A csapszékek, a szentélyek, a dobtorony

körül immár egész tömeg jár-kel folyó
ügyletei útján így tíz óra felé,
hajó jön, öt alak egy bárkát a folyó
fövenyéről vontat a kikötő felé.

Keményen állnak csontos törzseik fölött
a fűz-koronák lombjuk vesztett szálai.
Hátrálna, mint egy állat, törzseik között
egy kiolvashatatlan kusza valaki,

akár a tekercs tetején az égi sáv 
csapásán sorban álló kalligráfiák,

- Hallod a szélben csattogni a gallyakat?

bele az éjbe, amely űr, nem térfogat.

Barlang és bánya

                 I

Van bőven erre barlang, bánya is,
járataik, akár a kígyók –
az úr kiházasítja lányait,
kettéosztódik hát e birtok.
Egymásba sűrűsödnek árnyaik,
mint nyelveké, ha mélyül egy csók;
a járat és a föld a föld alatt
egyen-sötét, a láng csak pillanat.

                 II

Olyan hűséges, oly civilizált,
akár a Tölgyfa tér tölgyfája –
s mert két ilyen közt semmi sem kizárt,
valami más, ami kizárja
kapcsolatuk, pedzvén e hitvitát:
vagy a valami-más hiánya –
éppen csak túlcsúszni a tényeken
ily súllyal, s ennyit vissza: gyötrelem.

                 III

Kit a csillag közepére lökött,
virágpor vattájába, térdre,
a föld, az ég, az öt nyárfa között
visszahanyatlott, föl testébe,
úgy lucskos-véresen belészökött
felmetszett-mellkasú-testvére,
s vérző orral találta ott magát
a földön, ne érezze vérszagát.

                 IV

Odalökött egymásnak ez az év
bennünket újból: tényszerűen
immár, mint egy utolsó istenérv,
vagy itt velem, és egyszerűen
nincs más vagy több, és ez most ennyit ér.
Mint a tárnák a bányatűzben,
a földtől úgy váltunk el pár rövid
hétre megint, fekszünk a negyedik
 
                 V

nyáron együtt a part sötét füvén,
s hűvös a föld: erős, vak, durva, vén;
az út menti mészkőkereszten
Krisztus teste derékból leszakadt –
és hol a kőzet eleresztett,
két tiszta, homorú kagylónyomat
árulkodik a csonka testen.
Vallásos állat: ember így maradt.

                 VI

Az érchegység tömbjéről érkező
vizek a domboldalt befutják,
réseibe áramlanak, elő-
rajzolják őrjöngésük útját;
hol a vak tömbök közt a víz, a kő
kvarcköves hordaléka űrt váj,
szurdokvölgyet, barlangrendszereket:
igen, hasonlatuk – a szeretet.

                 VII 

Hogy eljön és meghal értük fia,
neki oly tiszta lehetőség,
mint az érő gyümölcs, vagy egy kutya,
akár a fagy, akár a hőség.
Anyától született, meghalnia
neki oly tiszta lehetőség,
mint ahogyan meghalt az én apám,
a francia forradalom után.